Hol a világ? Hová tűnt minden? A színek elmosódtak. Nem tudom hol vagyok. Hová tartok, mit akarok és miért akarom. Még a létezésem is rejtély, sőt maga az a tény, hogy létezem félelemmel tölt el. Hiszen mikor, hol, miért és hogyan? Ezek a kérdések mikre sosem kapunk választ.
(Ja igen. Én meg arra, hogy mi ez a sok hülyeség amit összezagyválok és miért kell nekem ezt elmondanom.)
2014. dec. 30
Az érzések vihara, mint megannyi felhő. Zúgnak át az égen. Ki tudja mi leledzik bennük. Hiszen csak felhők. Nincsen ajtajuk, hogy beléjük lássunk. Csupán külsejüket csodálhatjuk. A külsőt ami nem mindig azt rejti, amit várnál.
2014. dec. 30
Csak merengek epésen. Mi legyen most? Nem tudom. Súgja egész valóm. Valamiért még is azt érzem, cselekednem kell valamit. Valahol. Valamerre. Valakivel. Valamiért.
A hang megtöri a csendet. A hang mely cselekvésre késztet. De mégis csak én pátyolgatok, akár a gyertyalángot vihar idején.
Az erőteljes hang hív. Szólít engem. Mit akarhat? Azt homály fedi.
Agyam zavarodott, szívem fakó. így erre válasz nem fog leledzeni. Csak hagyom, hogy az idő vigyen magával. Tegye amit tenni vágy. Ellenkezni úgy sem fogok. Miért tenném? Úgy sem számítana. Hisz akinek sose számított szava, annak soha nem is fog. Csak nyugalommal maradok és hallgatom e hangot, mely bejárja a kis helységet és fejembe lát, s csak víz hangzik benne, mint csepp a barlangban. Egy igazán sötét és mély barlangban. Mibe senki nem lát be, még az sem ki ott lakik.
2014. dec. 30
Sóhajtozik mélyen ahogy kezeim között épp életét leheli ki. e gyönyörű hang csak száll a szélben. Halom.. érzem hangjának minden egyes rezdülését. S kérdem, hogy lehet ennyire gyönyörű valami.
Hangja gyönyörű és édesdeden álomba ringató. Akár egy édesanya gyönyörű dala amit éjszaka a gyermekének énekel.
Gyönyörű még is erős, szilárd és határozott.
Az ember elsőre nem is hinné mik rejtőznek benne.
Én csak érintem, majd meghallom hangját. Oly csodás és melengető. Mégis kicsit zord és távolságtartó egyben. Az ember csak vár.. Várja a csodát. Mi jöhet még? De érzem e megszülető csoda, haldoklik kezeim között, s mégis annyira szép.
(Ne nézzen senki furcsán. Tök normális, hogy a gitárhoz, jobban mondva a gitár legmélyebb hangjához írtam egy kis verset, vagy minek nevezhetném ezt. Na, de ha jött. Ha folyt belőlem a szó. Akkor muszáj kiöntenem, mint pohárba a friss vizet, mert elvész és szép szavakat kár veszni hagyni. Bárkihez vagy bármihez is szóljanak e szavak.)
2014. dec. 30.
Az érzések vihara, mint megannyi felhő. Zúgnak át az égen. Ki tudja mi leledzik bennük. Hiszen csak felhők. Nincsen ajtajuk, hogy beléjük lássunk. Csupán külsejüket csodálhatjuk. A külsőt ami nem mindig azt rejti, amit várnál.
2014. dec. 30
Csak merengek epésen. Mi legyen most? Nem tudom. Súgja egész valóm. Valamiért még is azt érzem, cselekednem kell valamit. Valahol. Valamerre. Valakivel. Valamiért.
A hang megtöri a csendet. A hang mely cselekvésre késztet. De mégis csak én pátyolgatok, akár a gyertyalángot vihar idején.
Az erőteljes hang hív. Szólít engem. Mit akarhat? Azt homály fedi.
Agyam zavarodott, szívem fakó. így erre válasz nem fog leledzeni. Csak hagyom, hogy az idő vigyen magával. Tegye amit tenni vágy. Ellenkezni úgy sem fogok. Miért tenném? Úgy sem számítana. Hisz akinek sose számított szava, annak soha nem is fog. Csak nyugalommal maradok és hallgatom e hangot, mely bejárja a kis helységet és fejembe lát, s csak víz hangzik benne, mint csepp a barlangban. Egy igazán sötét és mély barlangban. Mibe senki nem lát be, még az sem ki ott lakik.
2014. dec. 30
Sóhajtozik mélyen ahogy kezeim között épp életét leheli ki. e gyönyörű hang csak száll a szélben. Halom.. érzem hangjának minden egyes rezdülését. S kérdem, hogy lehet ennyire gyönyörű valami.
Hangja gyönyörű és édesdeden álomba ringató. Akár egy édesanya gyönyörű dala amit éjszaka a gyermekének énekel.
Gyönyörű még is erős, szilárd és határozott.
Az ember elsőre nem is hinné mik rejtőznek benne.
Én csak érintem, majd meghallom hangját. Oly csodás és melengető. Mégis kicsit zord és távolságtartó egyben. Az ember csak vár.. Várja a csodát. Mi jöhet még? De érzem e megszülető csoda, haldoklik kezeim között, s mégis annyira szép.
(Ne nézzen senki furcsán. Tök normális, hogy a gitárhoz, jobban mondva a gitár legmélyebb hangjához írtam egy kis verset, vagy minek nevezhetném ezt. Na, de ha jött. Ha folyt belőlem a szó. Akkor muszáj kiöntenem, mint pohárba a friss vizet, mert elvész és szép szavakat kár veszni hagyni. Bárkihez vagy bármihez is szóljanak e szavak.)
2014. dec. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése